Jelenlegi hely
Kaméleon
Cameron Larkin őrmester megcsömörlött. Elege van a nagyvárosból, s úgy dönt, a nyugdíjig hátralevő időt a vadregényes montanai hegyvidéken, álmos szülővárosában húzza ki. Azonban közbeszól a sors. Egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. Mi történt a ranchon? Először is: ki a halott? Tényleg a családja életét pokollá tévő farmer az? Valóban a jobb sorsra érdemes fia az elkövető? Miért és kinek olyan fontos egy meddő aranybánya? Családi dráma vagy fondorlatos összeesküvés? Pusztító szenvedély vagy hideg számítás motiválta a bűntényt? Választ - számtalan izgalom és meglepő fordulat után - e könnyed hangvételű, humorral átszőtt bűnügyi regényből kapunk, melynek szerzője, Réti László (korábban Marcus Meadow néven publikált) maga is aktív rendőrtiszt.
1
Zzzzzzz…
Nagyon-nagyon lassan kinyitottam a szemem. Továbbra sem láttam semmit. Pontosabban az addigi fekete semmit halványszürke semmi váltotta fel. Fogalmam sem volt, hol vagyok, mennyi az idő, és mit csinálok éppen.
Az imént halk zümmögés riasztott fel, ami most újrakezdődött.
Zzzzzzz…
Hol közeledett és erősebb lett a hang, hol eltávolodott, s ilyenkor el is halkult. Valahol, valamikor már ezt is hallottam.
A fejem hasogatott, a nyakam pedig legalább olyan merev volt, mint… nos, szóval éppen elég merevnek éreztem. Kissé oldalra fordítottam a fejem, míg az arcom bal fele bele nem ütközött valami szilárd tárgyba. A bőrömön hideg, sima felületet éreztem, de a szemhéjamon áttetsző fény tompult, amiből arra következtettem, hogy elfordulhattam a fényforrás felől.
Zzzzzzz…
A zúgásnál sokkal jobban aggasztott az a fojtogató érzés, ami a torkom körül kezdett egyre határozottabban testet ölteni. Valami mindent elkövetett, hogy felfelé kússzon a nyelőcsövemen, én pedig mindent elkövettem, hogy ott tartsam, ahol most éppen van. Vagy még inkább egy kicsivel lejjebb. A dolognak persze nyilván van elegáns orvosi neve is ékes latin nyelven, ám attól ez még nem volt egyéb, mint egyszerű mezei hányinger. Latinul amúgy is csak annyit tudtam, hogy alea iacta est. A kocka el van vetve. Nos, félni kezdtem, hogy ha nem sikerül hamarosan feltápászkodnom, más is el lesz vetve.
Ideje volt ismét megpróbálni kinyitni a szemem.
Az arcomnak nyomódó tárgy kezdett testet ölteni. Hosszúkás volt, áttetsző, egyik felén vöröses folttal, rajta aranyos minta. A kisebb aranyszínű formák hamarosan betűkké álltak össze, s bár értelmüket még nem sikerült megfejtenem, a legnagyobb pacából lassan megformálódó sétáló piperkőc gyorsan elvezetett a megoldáshoz. Az estét alighanem Mr. Johnnie Walkerrel töltöttem.
Nem csoda, ha kiütöttem magam. Ez a liter még egy lónak is elég lett volna. Mondjuk egy póninak.
Ideje volt valahogy felkászálódni!
2
Az éjjeliszekrény alig egy lábnyira volt a fejemtől, rajta a lámpa mellett ízléstelen lila kaspóban egy rákvirág szomjazott. Egész pontosan egy aglaonema commutatum. Ezek szerint tudok még egy latin kifejezést. A felirat a cserépen állt, amikor gondolkodás nélkül levettem a polcról a szupermarketban, hogy valami gaz is legyen végre a lakásban. A szerencsétlen szobanövény azóta alighanem ezerszer megbánta, hogy nem növesztett lábakat, amikkel elszökhetett volna a kezeim közül a 7-Eleven polcán.
Mióta megvettem, egy véget nem érő kiképzés az élete. Hogyan éljük túl a vízhiányt? – erről könyvet írhatott volna szegény rákvirág. Ezzel az erővel a sivatagba is születhetett volna: jó napot, merre van a legközelebbi oázis? Menjen egyenesen előre, és kedden forduljon balra!
Elhatároztam, ha innen felkelek, meg fogom locsolni. Még ma. Vízzel. Budot kapott ugyan néhanapján, de nem igazán vidította fel, viszont a levelei szépen fénylettek tőle. Ilyenkor mindig elfacsarodott a szívem: milyen kár azért a finom Budért! Bár ez sem teljesen igaz, hiszen a német márkák mellett csak egy vacak lötty volt, nem több szénsavas lóhúgynál. Állítólag! – mert összehasonlítási alapom azért nem volt. Mármint a lóhúggyal, mert egyéb sörökkel viszont igen. A németek! Azok igen! Három dolgot tudtak a németek igazán: sört főzni, kocsit készíteni, és menetelni.
Zzzzzzz…
Már megint. Egy légy volt az. Nem lepett meg, még minden tele volt ezekkel a fáradt őszi legyekkel. Az ember kinyitott egy szekrényt, és a legyek már jöttek is ki éktelen méltatlankodással. Nem tudom, apám mit csinált ebben a lakásban a halála előtt, talán legyeket tenyésztett, vagy idomította őket, de az tény, hogy nem akartak elfogyni annak ellenére, hogy már vagy hatvanat lelövöldöztem egy tapadókorongos játék pisztollyal. Pár napja, kissé illumináltan vettem egyet a sarki boltban, és mindjárt vásároltam hozzá két tucat olyan kis izét, amivel meg lehet tölteni. Pálcikákat, aminek a végén az a tapadókorong van. A második tálca Heineken után egész jó mulatság volt a legyeket lövöldözni vele a tévé körül. Aztán másnap olyan volt a fal, mintha előtte a Cosa Nostra hajtott volna végre egy luparás kivégzést.
A légy hirtelen megállapodott.
Az orromon.
Először el sem hittem. Csak meredtem rá bandzsítva.
Abban a másodpercben megéreztem, hogy valamit elfelejtettem! Valami az imént mozgott a rákvirágon, és nem tudtam azonosítani, aztán meg a légy elterelte a figyelmemet. Odapillantottam. Alig egy féllábnyira az orromtól, a
3
rákvirág egy masszívabb szárán volt valami. Zöldes tónusú, barnás foltokkal ellátott masszát láttam, amint előre hátra hintázik az ágon.
Egy másodperccel később összeálltak bennem a dolgok: a légy, és a zöld massza a virágon.
Ha nem vagyok ilyen rossz állapotban, nem okozott volna gondot a menekülés, de most már éreztem, hogy esélyem sincs. Csak egy erőtlen sóhajra tellett tőlem:
– Samantha, ne!
De már késő volt.
A zöldes valamiből kivágódott egy halványrózsaszín, vékony pányva, elsüvített a felrebbenő légy mellett, s belevágódott a bal szemembe. Mire meghallottam a halk, bár határozott cuppanást, a rózsás szál már vissza is húzódott a masszába.
– Az anyád úristenit!
Mit sem törődve a fejfájással kipattantam az ágyból, és megragadtam az izét, hogy letépjem az ágról, de annyira ragaszkodott az aglaonema commutatumhoz, hogy a virágot is magával rántotta, a cserép pedig tompa roppanással ezer darabra freccsent a vastag parkettán.
– Rohadj meg! – sziszegtem, és továbbra is a kezemben tartottam a zöld valamit, ami viszont a markában tartotta a rákvirág szárát.
– Caroline! – bömböltem bele a lakás csendjébe, miközben egy szál farmerben, ami még előző éjjelről maradt rajtam, áttrappoltam a nappaliba.
– Caroline! Gyere elő, mert kitekerem a nyakát ennek a dögnek!
Caroline azonban nem jött elő. Közben odaértem a terráriumhoz, és a háromszarvú kaméleont visszatettem a kiszáradt ágra, ami általában az otthonának volt nevezhető, kivéve, amikor valahogy megszökött, és vadászni indult a lakásban. Az állat belekapaszkodott a száraz mangrovegyökérbe, és előre-hátra kezdte hintáztatni a testét, miközben egyik szemét rám szegezte. Nem voltam neki annyira érdekes, hogy még egy szemet szenteljen nekem; azzal inkább az üvegkalitka alját pásztázta, nyilván valami étel után kutatva. És közben unottan kérődzött a kontaktlencsémen, amit az imént nyalt ki a szememből.
Persze egy fél perccel később kiköpte.
Felvettem a lencsét és az ablak felé fordulva megvizsgáltam. Ennek lőttek. Ha felteszem, még szarabb színben fogom látni a világot, ráadásul
4
pókhálósan is. Samantha alaposan megrágta, mielőtt emészthetetlennek nyilvánította volna.
– Caroline!!!
Ezúttal sem jött válasz.
Caroline egyébként a barátnőm... na jó, ez így nem teljesen igaz. Valójában egy lusta kurva, akivel az elmúlt egy hónapban, mióta visszatértem Great Fallsba, együtt éltem. A konyhában használhatatlan volt a nő, a házi munkában pedig már nem is állt rajthoz. Beszélgetni vele körülbelül annyira volt érdekes, mint egy coloradoi farmon kukoricával dobálni a teheneket. Az ágyban viszont jó volt. Legalábbis azt hiszem, mert mire oda kerültünk, rendszerint nekem már lőttek. Hát igen, Mr. Johnny Walker segített – már ha ezt segítségnek lehetett nevezni.
– Caroline! A rohadt gyíkod megzabálta a kontaktlencsémet!
Morogva kislattyogtam a konyhába, de a lány nem volt sehol. Bekukkantottam a fürdőbe, és a vécébe is, ám minden üres volt. Jobban belegondolva: túl üres. A női kencékkel, és egyéb szeméttel teli polcok meg szekrénykék például kopaszon álltak.
– Caroline!
A konyhában aztán megleltem a végső bizonyítékot. A fridzsiderre volt tapasztva egy vigyorgó smiley-t ábrázoló hűtőmágnessel. A sárga noteszlap úgy hívogatott, mint eltévedt hajót a világítótorony. Lekaptam a fecnit, és az orromhoz emeltem. Egyetlen kontaktlencsével furcsán félhomályos volt a világ. Egyszerre láttam élesen, és elmosódottan, a térérzékelésem pedig romokban hevert. Nagy nehezen kibetűztem az üzenetet: „Cameron, reménytelen vagy! Dögölj meg egyedül! Caro.”
Nos… akkor egy gonddal kevesebb.
Mint mondottam, úgyis csak egy lusta kurva volt. Hogy miért is nem rúgtam ki korábban! Talán azért, mert én még nála is lustább voltam. Még kirúgni is. Lám, az egyik kedvenc elméletem ismét igazolta magát. Tíz problémából nyolc megoldja magát, ha időt adunk neki. Caroline-nak egy bő hónap kellett, de megoldódott. Magától.
– Egyedül maradtál, Samantha! Anyuci nincs többé, hogy megvédjen! Mostantól nekem engedelmeskedsz! – igyekeztem határozott hangot megütni, hogy a hüllő érezze, ki az úr a háznál.
Számba vettem a lehetőségeimet, s úgy döntöttem, hogy az egészből egy jó dolog máris kisült: elmúlt a hányingerem. A gyomrom még háborgott
5
ugyan, de arra tudtam a receptet. Feltéptem a frigó ajtaját, és kivettem egy zacskó vákumfóliás virslit. Megnéztem a szavatosságát, aztán elégedetten felhasítottam a zacskót. Alig hat napja járt le. A tűzhelyre lábast tettem egy adag vízzel, és beleszórtam a virsliket.
A nyitott ajtón át benéztem a nappaliba. A kaméleon még mindig ugyanazon az ágon dzsiggelt.
– Szánd már el magad, Samantha! – morogtam, de az állat nem zavartatta magát. Mivel láttam, hogy szuverén jellemmel van dolgom, békülékenyebb hangot ütöttem meg: – Kérsz egy virslit, te átkozott? Legalább olyan jó, mint a kontaktlencse.
Samantha nem válaszolt. Mindig ez volt. Nagyapámat kivéve sosem találkoztam még ennél a dögnél egykedvűbb lénnyel.
Felforrt a víz. A virslik dagadni kezdtek.
Undorítóak voltak.
Kiforgattam a szekrényt, hogy valami szárazat is tudjak majd enni melléjük, mert így nem fog lecsúszni. Egy fél doboz vajas kekszen akadt meg a tekintetem, és levettem a felső polcról. Csak egy méltatlankodó kaszáspókkal kellett megvívnom a dobozért, s ezúttal én nyertem, ami némileg jobb kedvre derített. Ha a kaméleonnal való harcban még alul is maradtam, azért az ízeltlábúaknál már jobb vagyok. Íme, az erő, ifjú Anakin!
Megfőtt a virsli.
Elővettem egy papírtányért a komódból. Ezt jobban szerette Caroline, mint a porcelánt. Nem kellett elmosni, csak kidobni. Esetleg néha, amikor éppen kifogytak, kiradírozott egyet-kettőt, de ezzel a konyhai munka be is volt fejezve.
Egy műanyag villával ráemeltem a tányérra az első két virslit, s ahogy néztem őket, azonnal felkavarodott a gyomrom. Erőt kellett merítenem az elkövetkezőkhöz. Az erő pedig ugyebár velem volt, pontosabban a frigóval – így benyúltam, kiemeltem egy doboz Heinekent, és letéptem a fület a dobozról. A hideg sör jótékonyan lehűtötte a gyomrom, de tudtam, hogy most azonnal enni kell, különben nagy baj lesz. Bal kezemben a vajas keksszel, a jobban egy virslivel hozzáláttam a reggelizésnek. A szemem becsuktam, mivel a fél lencse miatti rossz látásom még rátett az émelygésre. Történjen, aminek történnie kell!
Az első harapással nem volt semmi gond. Annál inkább a nyeléssel. Aki már próbált erős másnapossággal küzdve virslit enni, tudja, miről beszélek. A virslinek megvolt az a tulajdonsága, hogy minden szemetet
6
beledaráltak, tehát nem sajnáltam, ha utóbb mégis kijött. Úgy vettem a virslit, mint más a fogpiszkálót. Ha volt egy csepp eszem, ivás előtt is eszembe jutott enni hármat-négyet, s akkor általában egész jól megúsztam az estét, ám ha nem, akkor végem volt. Akárcsak ma reggel. De hát aligha lettem volna – ahogy a pszichológus fogalmazott – „önpusztító jellem”, ha mindig átgondolom, mit és hogyan kéne okosan csinálni.
Elfogyott az első virsli és egy vajas keksz. Szerencsére a keksz kissé avas volt, így elterelte a figyelmemet a kolbászról.
– Samantha, biztos nem kérsz, egy harit? Nagyon finom!
A háromszarvú kaméleon megvetően elfordította a szemét. Ezúttal teljesen barnának tűnt, mint a poshadt állóvíz. Gusztustalan kis jószág volt, de végül is el tudott szórakoztatni pár percig. Az őrületbe tudtam kergetni azzal, hogy a futballmeccs alatt a tévé elé tolt asztalkára állítottam. Na, ezt a színvilágot utánozd, haver!
Közben befejeztem a második virslit, és tekintetemet a zsíros, forró lében lebegő harmadikra fordítottam. Félidőben jártam, s ez mindig kritikus időpont volt, akárcsak a futballban.
Szerencsém volt.
A gyomrom azt jelezte, jöhetnek a többiek, így gyors, gépies rágással a két utolsó virslit is a többiek után küldtem, majd a maradék három korty sörrel leöblítettem az egészet. Tulajdonképpen mindegy volt, hol kötnek ki a virslik, mert a problémámat így is, úgy is megoldják. Ezúttal a bent maradás mellett döntöttek. Remek.
A sörrel viszont valami gond volt. Lehajoltam a kosárhoz, és kivettem az összegyűrt dobozt, hogy megnézzem, mikor jár le a szavatossága. A rányomtatott dátum szerint november végén, tehát még három-négy hétig nem lehetett vele gond. Aztán alaposabban megvizsgálva a pakkot, meg kellett állapítanom, hogy az eltérő ízt az okozta, hogy alkoholmentes sört sikerült kivennem a hűtőből. Sosem ittam még alkoholmentes sört. Egy régi cimbora szerint az alkoholmentes sör nem más, mint az első lépés a guminő felé. Akkor viszont hogy a fenébe került a hűtőbe alkoholmentes? Kinyitottam a frigó ajtaját, és megszemléltem a készletet. Két darab hatos guriga volt a középső polcon, az egyikből ittam meg egy dobozzal. Mind a két tálca alkoholmentes volt. Na, igen, Caroline utolsó rúgása.
– Caroline, Caroline, remélem, megtalálod a számításodat! Csak azt a nyavalyás dögöt is vitted volna magaddal! – felemeltem a hangom, és beordítottam a nappaliba: – Samantha, anyád itt hagyott.
7
Határozott kopogás hallatszott az ajtó felől.
Csodálkozva felhúztam a szemöldököm. Ki a fene lehet az hajnalok hajnalán? Na, jó, tíz óra van, de hát a hajnal szubjektív fogalom, ahhoz köthető, aki megéli. Nekem pedig hajnal volt. Kőkemény, alig pirkadó hajnal. És még úgy délután kettőig az is lesz.
A kopogás megismétlődött.
– Jól van már! Megyek.
A bejárat felé indultam, út közben a polcról lekaptam egy levél aszpirint, és három tablettát a nyelvemre pattintottam, majd nagy öklendezéssel lenyeltem. Persze nem fog a fejfájásomnak használni, de mentálisan segít azt hinni, hogy tettem valamit magamért.
A hosszú bejárati lépcső tetején közepes alkatú, kissé aszott fejű férfi toporgott. Barna zakót viselt és fekete nadrágot, zöld, nyomott mintás nyakkendőjét fehér inghez kötötte meg. Őszülő, gyér barna haját balról jobbra átfésülte a fején, hogy elfedje a kopaszságát. Ezt a hibát sok férfi elköveti. Szerintem a kopaszodás méltóságteljes elviselésének egyetlen módja, ha észlelve a foltot szépen levágatjuk nullás géppel az egészet. Kivétel Sean Connery.
A látogató kissé vizes, szürke szemekkel meredt rám, ahogy laza terpeszben a sarkain hintázott, miközben hüvelykujját az övébe akasztotta, láthatóvá téve az övére csatolt félautomata pisztolyt és a rendőrségi jelvényt.
Chuck Logannek hívták, és éppen úgy harminchat éves volt, akárcsak én. Csak ő annyinak is látszott, míg én legalább negyvennek. Igaz, ezt csak magamnak köszönhettem. Chuck a csoporttársam volt a Rendőr Akadémián, amit Montana állam fővárosában, Helenában végeztünk el tizenkét évvel korábban. Chuck Logan évfolyamelső volt, és megtett mindent annak érdekében, hogy jó zsaru váljék belőle. Én a középmezőnyhöz tartoztam, és megtettem mindent, hogy megnyerjem az éves sör-virsli versenyt.
Az iskola elvégzése után mindketten a helenai városi rendőrséghez kerültünk, és miután túlestünk a kötelező tizennégy hetes utcai gyakorlaton, együtt járőröztünk bő öt éven át. Akkor aztán szétváltak az útjaink. Chuck Great Fallsban, az állam legnagyobb városában megpályázott egy megürült detektív-pozíciót, és el is nyerte azt, én meg maradtam a járőrkocsiban még egy évet, mígnem megelégeltem a mosómedvék hajkurászását, és kerestem magamnak egy másik helyet. Történetesen akkoriban nem volt Montanában üres nyomozói állás, így San Diegoban kötöttem ki a gyilkossági csoportnál. Miért pont San Diegoban? Magam sem tudom. Miért pont a gyilkosságinál? Mert épp oda kerestek valakit, aki már látott közelről negyvenötöst, meg
8
bilincset. Jó csapatba kerültem, s a következő hat évet a napos városban és környékén töltöttem. Mit mondjak, egy idő után visszasírtam a mosómedvéket! A szenny, az szenny mindenütt, csak éppen az állati kevésbé ocsmány, mint az emberi. Minden értelemben.
– Szervusz, Cameron!
– Gyere be, Chuck! Vagy hívjalak hadnagy úrnak?
Régi barátom megcsóválta a fejét, és beljebb ballagott. Becsuktam utána az ajtót, és a nappali felé tereltem.
– Régen jártam apádnál, Cameron. Mióta kórházba került, már csak árnyéka volt önmagának… Részvétem.
– Kösz.
Apám három héttel korábban halt meg. Ahogy az újságok írták, „a hosszan tartó, méltósággal viselt súlyos betegség végül felülkerekedett”. Ez cizellált formában azt jelentette, hogy sem a kemoterápia, sem a sugárkezelés nem segített rajta, s az utolsó hónapját a morfium jótékony kábulatában töltötte. Ezt azonban mégsem írhatta a helyi lap a város köztiszteletben álló volt tűzoltóparancsnokának nekrológjában. Még valakinek elment volna a kedve a reggeli lap böngészése során a kukoricapehelytől és a szalonnás rántottától.
– Kérsz inni valamit? Esetleg egy sört?
– Dolgozom, Cameron. Mindössze délelőtt tíz múlt.
– Amúgy is csak alkoholmentesem van itthon.
– Akkor kérek.
– Ülj le, máris hozom.
Kimentem a konyhába és behoztam a hűtőből két doboz sört. Az egyiket Chuck kezébe nyomtam a másikkal rázuhantam a kanapéra.
– Apádra!
– Úgy legyen!
Csendben ittunk egy-két kortyot.
– Szép temetése volt.
– Eh! – legyintettem lemondóan. – Nincs olyan, hogy szép temetés. Ez csak a túlélők vigasztalására szolgál.
9
– Apád jó ember volt, Cameron, még akkor is, ha mostanában nem tartottátok a kapcsolatot.
Mostanában? Tizenkét éve nem beszéltünk egy szót sem, mióta zsarunak álltam. Elköltöztem Helenába, ami hiába van alig százmérföldnyire Great Fallstól, sosem tértem vissza. Illetve haza, hiszen itt nőttem fel. Apám, az öreg Jack nem akarta, hogy rendőr legyek, szerinte őt követve a tűzoltóságot kellett volna választanom. Nem is tudom, miért ellenkeztem vele? Talán csak megszokásból. Vagy mert nem bírtam a kormot. Tulajdonképpen zsaru se akartam annyira lenni, hogy érdemes legyen összeveszni miatta az öreggel, de aztán szó szót követett, és megmakacsoltuk magunkat. Felnéztem Chuckra.
– Tizenkét év után a múlt hónapban látogattam meg először.
– Hogy sikerült a találkozás?
– Sehogy. Be volt gyógyszerezve. Talán jobb lett volna, ha el sem jövök. Akkor most úgy emlékeznék rá, ahogy kilencvennégyben itt hagytam. Ehelyett most éjjelente egy összeaszott ember képe kísért.
– Mindenkinek megvannak a maga szellemei.
– Ha te mondod.
Chuck Logan jó ember volt, legalábbis hat évvel ezelőtt még az volt. Az emberek különös átalakulásra képesek, de hát miért feltételeztem volna mást róla? Ötévi járőrözés alatt elég jól ki lehet ismerni a másikat, hiszen az életedet bízod rá a társadra.
– Hogy érzed magad? – kérdezte volt csoporttársam, miközben szürke szemei az arcomat kutatták.
Tudtam, mire gondol.
– Megkaptad a személyzeti anyagomat, nem? Pontosan tudod, miért vagyok itt.
Persze hogy tudta. Eléggé híre ment annak az esetnek, még ha San Diego messze is volt innen.
– Tényleg neki kellett menned a pasasnak?
– Hetek óta hiába jelentettük a társammal szóban is, írásban is, hogy az a kocsi nem jó. Üldözni kezdtünk egy mexikói szemétládát, és megtörtént a baj. Alan meghalt, nekem meg eltört négy bordám és a légzsák kis híján kitörte a nyakam. Az volt a legkevesebb, hogy ráborítottam az infúziós
10
állványt, amikor bejött meglátogatni. Az ilyen főnök dugja fel magának az érdemérmet!
Ami igaz, az igaz, nem bántam vele kesztyűs kézzel. Az az állvány betörte a fejét. Hála istennek! Nehezen tudtam volna elviselni, hogy ráborítom, és még csak baja sem történik. Először persze úgy volt, hogy ki fognak rúgni. Aztán a műszaki szakértő elkészítette a járőrkocsiról a véleményét, amiben kerek perec leírta, hogy a fékek teljesen szétrohadtak. Előkerültek az irattárból a jelentéseink, és – láss csodát! – néhány kolléga még arra is emlékezni vélt, hogy szóban többször jeleztük a főnöknek, új kocsi kéne. Így aztán mégsem rúgtak ki. Valahol a bürokráciában azonban elhatározhatták, hogy azért az mégsem jó precedens, hogy egy nyomozó őrmester leüti a felettesét, ezért fél év kényszerszabadságra küldtek, amihez a jogalapot a bordatörések teremtették meg, valamint az a pszichológusi jelentés, ami önpusztításra való hajlamban megnyilvánuló személyiségtorzulást, és kezdődő alkoholizmust diagnosztizált. Ez is azt mutatja, hogy a dilidokik szart sem érnek! Mi az, hogy kezdődő? Krónikus – az talán, de kezdődő?!
Vártam hát négy és fél hónapot, míg rendbejöttek a bordáim, de ennyi idő alatt arra is rájöttem, nem fogok visszamenni a gyilkosságiakhoz. Alan és az árván maradt két sráca nem ment ki a fejemből, így az a kezdődőnek diagnosztizált alkoholbetegség szépen fejlődésnek indult. El kellett jönnöm San Diegoból, mert maradni nem volt erőm. Apám ekkor már haldoklott, s hamarosan megörököltem a Great Falls-i házat. És Great Fallsban akkor már egy ideje Chuck Logan volt a nyomozók hadnagya…
Négy, vagy öt héttel ezelőtt beköltöztem apám lakásába a Riverview Drive-on. A lakás valójában egy apró ház volt, amit vastag farönkökből róttak össze, és valaha fehérre festett deszkákkal burkoltak. A nappali földig érő ablaka előtti hintaszékből rálátok a bő félmérföldnyire kanyargó Missourira. A folyó itt még nem több, mint egy jókora patak, ám amikor tavasszal az olvadás után lezúdul a víz a Sziklás-hegység keleti lejtőin, meg a Big Belt Mountains csúcsain, akkor sokkal vadabb képet mutat. Most, október utolsó napján azonban szelíden kanyargott tova.
Az ablakhoz léptem, és kibámultam a délre fekvő városközpontra. Balról dübörgést hozott a szél, a pár mérföldnyire lévő Malmstrom Légibázison egy szállítógép melegítette a motorjait.
Az ébredésemkor még fejhasogatóan éles késő őszi napfény mostanra semmivé lett. Az eget felhők takarták, de elég magasan ahhoz, hogy ne kelljen esőtől tartani.
– Szóval, hogy vagy? – törte meg gondolataim menetét Logan hadnagy.
11
– Ha arra vagy kíváncsi, iszom-e, hát azt kell mondjam, az éjjel egy kicsit túllőttem a célon.
– Igen, azt látom.
– Nézd, elég szar napom van, Chuck. Éktelen fejfájással ébredtem, a csajom elhagyott, amiről egy cédulából értesültem, ellenben a rohadt kaméleonját itt felejtette, és az a dög azzal indította a napot, hogy kiette az egyik szememből a kontaktlencsét. És mostanában nem ez volt a legrosszabb napom!
Logan láthatóan megrázkódott az undortól, ahogy végigmérte a kaméleont, ami most ismét zöldben pompázva legeltette a szemeit a világ két eltérő pontján. Chuck a hüllőre nézett.
– Tényleg megette a lencsédet?
– Tulajdonképpen nem. Csak kinyalta a szememből, megrágta, aztán kiköpte.
– Undorító – röhögte el magát a rendőrtiszt, én meg egyetértően bólintottam.
– Főleg erre ébredni.
– Azt hittem, ezek sosem tévesztik el a lövést.
– Ez a közvélekedés, de persze nem igaz – csóváltam meg a fejem. – A fiatal példányok, mint ez is itt, elég sokszor elhibázzák, mire beletanulnak.
– Tényleg változik a színe?
– Tényleg. Tele van a bőre melanofórákkal, azaz pigmentet tartalmazó sejtekkel. Amikor világosodik az állat, a pigmentek egy pontba sűrűsödnek, amikor meg sötétedik, eloszlanak az egész sejtben. De hogy ezt hogy csinálja, azt csak ő tudja.
Chuck Logan furcsán nézett rám.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– Caroline, a nő akivel a mai reggelig együtt éltem, kiokosított. Megnézett valami természetfilmet a National Geographicon, aztán beállított ezzel a döggel. Samanthának nevezte el.
– Nőstény?
– Fogalmam sincs. Én biztos nem fogok a szoknyája alá nézni. Majd beadom valami jó helyre, mert nem akarom sokáig a lakásban tudni. A vécén meg mégsem húzhatom le, nem igaz? Lemegy a csatornába, megnő akkorára,
12
mint egy varánusz, aztán lerántja az embereket a rácson át az elefántormány nagyságú nyelvével – láttam, hogy Chuck gyanakodva néz rám, így kicsit visszavettem a tempóból: – Van itt állatkert?
– Nincs. De van egy jó állatklinika a Park Garden Roadon. Ők biztos el tudják helyezni.
– Kiváló! Samantha, búcsúzkodj! Költözöl.
Azután megint a hadnagyhoz fordultam.
– Minek köszönhetem tulajdonképpen a látogatást, Chuck? – tettem félre a Heinekent.
A hadnagy megforgatta a kezében a sörös dobozt, mielőtt válaszolt volna.
– A segítséged kellene.
– Még van két hetem, mielőtt munkába kell állnom.
– Tudom, de most csak te vagy elérhető.
– Se fegyverem, se jelvényem, még a kapuőr sem ismer meg.
– Ezen segíthetünk – mondta Chuck, és a zsebéből egy bőrtokba bújtatott nyomozói jelvényt vett elő, mellé csúsztatott egy fényképpel ellátott belépőkártyát, melyek a Cascade megyében található rendőrségi objektumokba való belépésre jogosítottak. A kitűző mellé pedig letett egy Glock 17-est, két tárat, meg egy doboz lőszert.
Megvakartam az állam.
– Honnan van a fénykép a kártyához?
– Ostoba kérdés. A személyi anyagodból. Már pár hete készen van, mióta megküldték a dossziédat.
– A fegyver?
– A nevedre van felvéve. Szintén egy-két hete elintéztem. És a jelvényt is.
Tűnődve nézegettem a pisztolyt és a jelvényt, ami az asztal maszatos lapján feküdt. Nem voltam benne biztos, hogy kész vagyok újra munkába állni. Elodázandó a döntést, hátradőltem, és Chuck Loganra néztem.
– Mi a gond?
13
– A hegyek közt, egy farmon történt egy csúnya gyilkosság. A jelek szerint egy fiú megölte az apját. A Cascade megyei sheriff emberei már ott vannak és biztosítják a helyszínt.
– Miért én kellek?
Chuck most először jött kissé zavarba, mióta belépett a lakásba. A mozdulat, ahogy megcsavarta a füle mögötti tincset, emlékek ezreit élesztette újra. Hányszor láttam már ezt a mozdulatot, amikor valami megoldhatatlannak látszó problémával került szembe.
– Az a helyzet, Cameron, hogy a fiúk tegnapelőtt este részt vettek egy összejövetelen. Az egyik őrmesternek fia született. Nos, nem sikerült jól az ünneplés.
Elhúztam a szám.
– Berúgtak, igaz?
– Rosszabb – rázta a fejét Logan hadnagy. – Ételmérgezés. Tizenkét órája minden nyomozóm a városi kórházban fekszik. Amelyik nem lázas és hasmenéses, az folyamatosan hányni jár.
Hangosan felröhögtem.
– Azt akarod mondani, hogy minden embered bedobta a törülközőt?
Logan bólintott.
– Így van. Ha én nem éppen Fort Bentonban lettem volna egy megbeszélésen, magam is ott feküdnék mellettük. Tudod, ez kis város, Cameron, talán ha ötvenezer lakossal. Összesen tizenöt nyomozóm van és két őrmesterem. Ebből egy hiányzik, az ő helyén kezdenél te két hét múlva. De a helyzet úgy hozta, hogy már ma kellenél.
– Fel is hívhattál volna. Ezért igazán kár volt eljönnöd, hiszen berendelhettél volna telefonon is, ha…
Elharaptam a mondatot, mert Chuckra nézve megláttam a szemében a választ, miért személyesen jött el. Lassan bólogatni kezdtem.
– Látni akartad a saját szemeddel, milyen állapotban vagyok, igaz?
– Valóban. És el kell mondanom, hogy… őszintén szólva, Cameron szarul nézel ki.
– Mondom, hogy kicsit elhajoltam az este. Nincs semmi bajom
14
– Szerintem komoly bajod van, de most nem tudok ezzel foglalkozni. Hogy érzed: el tudod vállalni az ügyet? Mondtam, a feltételezett tettes már megvan. Csak a helyszíni munka vár rád. Nem kell a gyilkos után rohangászni.
Megvakartam az arcom, éreztem, hogy serceg a borosta a tenyerem alatt. Az elmondás alapján rutinügynek számított. Már persze, ha az elmondás igaz, ami ebben a szakmában ritkábban fordult elő, mint Jimmy Carter egy melegbárban.
– Vágjunk bele.
Újdonsült főnököm a térdére csapott, és felpattant.
– Akkor először is tedd rendbe magad. Kapsz egy negyedórát.
– Nem kellene jobban igyekeznünk? Ki fog hűlni a nyom.
Logan hadnagy lemondóan legyintett.
– Nincs forró nyom. A család ott van, a tettes ott van, a hulla ott van, és szerencsére már a sheriff emberei is ott vannak. Aztán meg amúgy is hiába rohannánk, a helyszínelőnk is a kórházban fekszik. Neki is jutott az olasz kajából tegnapelőtt este.
– Akkor mi lesz a nyomokkal?
– Helenából kértem helyszínelőket, tekintettel a rendkívüli helyzetre. Már elindultak, de körülbelül két óra az út kocsival, úgyhogy ha sietsz, nem sokkal előttük fogunk odaérni.
– Érezd otthon magad! – intettem körbe a nappaliban, aztán sietve a fürdőszoba felé vettem az irányt.
A zuhany alá beállva jéghideg vízzel kezdtem lemosni magamról az alkohol és a nehéz álom bűzét. Magamhoz szólítottam egy eldobható borotvát, majd a forró víz függönye alatt lekapartam az arcomról a háromnapos borostát.
Elzártam a vizet, kiléptem a kőre, és letöröltem magam apám egyik ősrégi törölközőjével. Talán még Noé is ezzel tisztogatta az elefántjait a bárkában. A színe legalábbis erről tanúskodott. Az arcszesz csípett, de ez valami olyan fájdalom, ami a férfiembernek jól esik. Azt az érzetet kelti, hogy ápolt vagy. Akár ápolt vagy valójában, akár nem.
Az agyam még kicsit tompa volt, de tudtam, hogy a kocsiban majd kiszellőzik az éjszaka utolsó nyoma is. A jó negyven perccel korábban szó szerint letuszkolt virsli megtette a hatását, eltüntette a hányingert
15
lecsillapította a háborgó gyomrot. Ha vannak a gyomorsavban hajósok, most nyugodt tengerre számíthattak. Bár valószínűleg abban a szagban ez sem dobja fel őket túlságosan.
A fogmosás újabb darabkát helyezett vissza közérzetem javuló képet mutató mozaikjába, aztán megajándékoztam magam egy új kontaktlencsével is.
Jé, ilyen a világ?
A fürdőszobából közvetlenül egy tolóajtón át lehetett bejutni a gardróbba, ami nagyapám egyik legjobb ötlete volt, amikor a házat megépítette valamikor a múlt század ötvenes éveinek derekán.
Felöltöztem, s végül egy háromnegyedes bőrkabátot rántottam magamra, hogy teljesnek érezzem öltözékemet. A kabát középbarna volt, és velúrhatást keltett, de az összképet lerontotta az ujjak varrásánál végig felfűzött, jó négyhüvelyknyi hosszú bőrszíjak sora. Mint egy indián törzsfőnök! Vagy lehet, hogy csak elpuhultam San Diegoban, hiszen itt, Montana hegyeinek lábánál ez egészen megszokott viseletnek számított.
Az ujjaimmal gyorsan beleszántottam rövidre vágott hajamba, hogy a zuhanyozás utolsó cseppjeit is kiűzzem a szálak közül, majd lekattintottam a csupasz villanykörtét, és a másik tolóajtón át kiléptem a nappaliba.
Chuck Logan éppen az utolsó töltényeket nyomkodta a még mindig az asztalon heverő Glock harmadik tárába. Az előbb csak kettőt láttam, lehet, hogy a pisztolyban is benne volt egy. A hadnagy felnézett, s láttam a szemén, hogy rosszabbra számított.
– Megfelelek a Great Falls-i városi rendőrség nyomozó őrmesteréről kialakult képnek?
A régi barát nem vette a lapot, hanem határozott tekintettel végigmért, s végül kurtán bólintott.
– Most nem rossz, hiszen terepre mész. Amúgy azt szeretném, hogy amikor majd valóban felveszed a munkát, zakót és nyakkendőt viselj.
Nos, akkor már Chuck sem az a minden tréfában benne lévő fickó, aki hat-hét éve volt. Nem árt majd erre emlékezni, ha megint eszembe jut valamelyik hülye viccemet elsütni. Nem mindenki vevő a humoromra. Sőt, jobban belegondolva, már szinte senki. A fene egy meg.
De a főnöknek azért mást mondtam:
– Rendben van.
16
Felvettem a jelvényt, gyorsan megjegyeztem a számát, aztán bal oldalamon az övemre csatoltam. A belépőkártyát a belső zsebembe süllyesztettem, akárcsak a pénztárcámat.
– Megtöltöttem a tárakat, Cameron, hogy azzal is előbbre legyünk – mondta Logan. – Tizennégyet raktam mindegyikbe.
– Kösz.
A helyükre tettem a tartalék tárakat, és rájuk zártam a patentot. A Glockot is felemeltem az asztalról. Sosem volt még ilyen a kezemben, de határozottan kellemes fogása volt, jól állt a kézbe. Reméltem, hogy egyéb tulajdonságait nemigen lesz alkalmam kitapasztalni. Ellenőriztem, üres-e a töltényűr, aztán a helyére ütöttem a tárat, és a pisztolyt jobb oldalon a csípőmre szíjazott tokba tettem.
– Mehetünk.
– Remek. Van kocsid?
– Persze – néztem meglepetten Loganre. – Azt hittem a tiéddel megyünk.
– Nem. Csak kiviszlek a helyszínre, aztán ha mennek a dolgok, visszahozatom magam a sheriffel. Majd ha már jössz dolgozni, valószínűleg kapsz egy kocsit is.
– Nem örülök. San Diegoban sokáig a sajátomat használtam, aztán amikor kaptunk egyet a társammal, mindjárt bele is halt.
– Itt szolgálati kocsit használunk, Cameron. Kétnaponta le kell mosni, a tank legalább félig legyen, és a többi, és a többi.
– De jól el vagytok eresztve autóval!
– Nyolcvankét emberre van hatvanöt kocsink. Nem rossz arány. Na, induljunk!
Az előszobában felvettem a Cherokee kulcsát a komódról, azután Chuck Logan nyomában kiloholtam az utcára. Jó fél év után az első hulla várt valahol a ködös felhőkbe burkolódzott montanai hegyek között.
