Az elnök

 

JÖN! Várható megjelenés: 2013. június eleje

Részlet:

 

Venice nem hallotta a férfit közeledni. Egyszer csak ott állt előtte.

Átlagos testalkatú, százhetvenöt centiméter magas, kopaszodó fehér férfi volt, talán huszonöt éves lehetett. Zöld szeme kifejezéstelenül meredt rá a kocsiajtó túloldaláról. Combig érő halászcsizmát, farmert és kockás inget viselt, vállán horgászbotok tárolására szolgáló vászonzsák lógott, vége majdnem a földet verte.

– Van-e tüze egy eltévedt horgász számára? – kérdezte a férfi.

Hangja meglepően mély volt. Venice alaposan végigmérte a fickót, majd lassan kikászálódott a Fordból. Amikor kiegyenesedett, szinte hegynyinek tűnt a másik ember mellett.

– Van. De szivart ne kérjen – mondta el Venice a telefonban meghagyott azonosító választ.

– Azt nem is kérnék. Honnan hozatja?

– Elhiszi, ha azt mondom, Hondurasból?

Ezzel az azonosítás véget ért. A férfi hangja megváltozott, határozottabbá vált, amikor újra megszólalt. Ki is húzta magát. Már nem úgy nézett ki, mint egy habókos, eltévedt horgász.

– Ne mondja meg a nevét, nem akarom tudni.

– Eszemben sem volt – Venice savanyúan elvigyorodott.

– Elmondom a dolgokat, és sosem láttuk egymást.

– Én se gondoltam másképp.

A férfi levette a válláról a vászonzsákot, ráfektette a Ford motorháztetejére, majd bogozni kezdte a szíjakkal ellátott csatokat. A tokból hosszú, feketén csillogó puskát vett elő. Még a fa részek is feketére voltak pácolva. A fegyver mellé egy távcső került, majd egy doboz töltény. A férfi ránézett Venice-re.

– Látott már ilyen fegyvert?

– Azt hiszem – vetette oda pikírten Venice.

Majd eszébe jutott, hogy a másik nyilván nem tud a vadászmúltjáról. Gondolatát azonnal igazolta is a férfi válasza.

– Ha csak hiszi, akkor elmondom, mit kell vele tennie – nyilvánvalóan nem hallotta ki a szarkazmust Venice előbbi mondatából.

– Felesleges. Ismerem a fegyvert.

– Az előbb nem ezt mondta. Mégis, mit tud róla?

– Ez egy M1-es Garand puska, 30-as kaliberű. 1936-tól gyártották, hossza egy yard és hét hüvelyk, súlya üresen 9,5 font, a tárba 8 db töltény fér, hatásos lőtávolsága 1200 yard…

– Jól van, látom, ért hozzá – mondta a fiatal férfi, majd hozzátette: – Ne raboljuk egymás idejét viccelődéssel.

Venice ezúttal csak bólintott. A férfi felvette a puskát, a cső feletti sínbe csúsztatta a távcsövet, míg az halk kattanással rögzült a helyén. Ezután egy félarasznyi tölcsért csavart fel a cső végére. Lángrejtő, gondolta Venice, de nem mondta ki, felesleges lett volna. A férfi felvette a tölténydobozt, felhajtotta a fedelét, és odamutatta Venice-nek:

– Huszonöt darab.

– Majd én megtöltöm.

– Ha akarja – vont vállat a férfi.

Kipattintotta a tárat a fegyverből, hátrahúzta a zárat, hogy megnézze az üres töltényűrt, majd hangos csattanással visszacsukta. A fegyvert és az üres tárat a doboz töltény mellé helyezte a motorházon.

Venice-en volt a kérdezés sora.

– A célszemély?

– Fekete férfi, negyvenes, kopott piros csónakkal jár. Minden este erre jár halászni. Még körülbelül egy fél óra, amíg ideér.

– Miről fogom megismerni?

– Arról, hogy erre jön. A kutya se jár itt, csak ő.

– Kell még tudnom valamit róla?

– Mire kíváncsi? – biggyesztette le a száját a férfi.

– Tulajdonképpen semmire – ismerte be Venice, majd állával a kocsi felé intett. – Ott van a szélvédő mögött. Vegye ki!

A férfi benyúlt a kocsiba, és kivett egy csomagolópapírba göngyölt pakkot. Szó nélkül begyűrte a farmer hátsó zsebébe. Venice kissé felvonta a szemöldökét:

– Meg se nézi?

– Minek? Ha nem stimmel, úgyis találkozunk még… – gonosz volt a mosolya.

– Nem fogunk találkozni. Stimmel.

A férfi bólintott, aztán szó nélkül belépett a bokrok közé. Hamarosan egy horkantás hallatszott a fákon túlról. Szóval lóval jött, gondolta Venice. Ezért nem hallotta.

Miután teljes lett a csend, felemelte a puskát, és belenézett a töltényűrbe, majd a csőbe. Síkosan fénylett a leheletvékonyan rákent fegyverolajtól.

A fegyver nem úgy nézett ki, mint amivel sokat lőttek.

Azonosítási számot nem talált sem a csövön, sem a záron, sem a tokon. Kipróbálta a távcsövet is. Az aligátort egész közelről látta, úgy érezte, hogy elérhetné a karjával is. A hüllőben rossz érzést kelthetett a felé fordított fegyver, mert egy követhetetlenül gyors mozdulattal a csillogó vízbe vetette magát. Venice leengedte a fegyvert. A tárba öt töltényt helyezett, nem akarta túlterhelni a rugót, majd a tárat megütögette, hogy a töltények talpa tökéletesen felfeküdjön a tárfalra. Simán, halk kattanással a helyére tolta a tárat, majd egy gyors mozdulattal lőszert lökött a töltényűrbe. Ellenőrizte, hogy a fegyver lövésre kész-e, majd a vállára vetette. A doboz töltényt a motorházon hagyta. Öt töltény több mint elég. A kocsitól harmincyardnyira találta meg az ideális helyet, ahol egy kidőlt gumbo limbo feküdt a parton. Leült az egyik vastag ágra, óvatosan helyezve rá teljes súlyát, mivel volt már tapasztalata afelől, hogy nem minden képes az ő súlyát elviselni. A fenyő azonban kitartott.

A puskát egy olyan ágon helyezte el, amelyen kényelmesen meg tudta támasztani a könyökét. A fegyver tusával végzett néhány sikáló mozdulatot, hogy eltávolítsa a vörös, foszladozó kérget. Arra gondolt, milyen találó elnevezés ezt a fenyőfajtát „turistafa” névvel illetni. Pont úgy hámlott a kérge, akár a meggondolatlan napozókról a bőr.

Kényelmesen elhelyezkedett, majd az ágon keresztbe fektetett fegyver felett belenézett a távcsőbe. Tökéletes.

Majdnem egy óra telt el, amikor végre meglátta.

Először csak az egyik sárgás sáshalom mögül érkező hullámokra lett figyelmes. Aztán meglátta a csónak orrát is. Vörösesbarna, lapos fenekű ladik volt, alig arasznyival emelkedett a víz szintje fölé. A tavon nem fodrozódtak nagy hullámok, nem volt hát szükség masszívabb tákolmányra, mint ez a lélekvesztő.

A férfi a ladik farában állt, és egy tíz láb hosszú rúddal, komótos mozdulatokkal lökdöste előre a csónakot. A csónakos zömök volt, fekete bőre alatt szokatlanul erős izmok feszültek. Láthatóan nem sietett. Venice-nek az az érzése támadt, hogy ezzel a begyakorolt, olajozott mozdulatsorral az idők végezetéig képes lenne a járművet mozgásban tartani. Venice a férfi felé fordította a fegyvert, és belehunyorított a távcsőbe. Tapasztalt szeme megállapította, hogy legalább háromszáz yardnyira van a cél. A férfi balról, rézsútosan közeledett a part felé.

Háromszáz yard.

Úgy döntött, vár, amíg a távolság a felére csökken.

Igen. Százötven yard jó lesz. Nem fogja elhibázni, de nincs is annyira közel, hogy a sokat látott vadász méltóságán alulinak érezze a lövést.

Miközben várt, a férfit tanulmányozta a távcsőben.

Az nem viselt mást, mint egy szakadt, térdig érő vászonnadrágot, amit derekán egyszerű madzaggal kötött meg. Még a csomót is egészen tisztán látta. A nadrág combrészén barnás elszíneződések voltak, s néhány frissebb vörös folt. Vér. Nyilván a kifogott zsákmány megölése után ide törölte a kezét. A célszemély megint lökött egyet a csónakon, amely a noszogatásra lustán odébb siklott pár lábnyit.

Kétszázötven yard.

A férfi fekete feje teljesen sima volt. Venice nem tudta megállapítani, vajon magától hullott-e ki az üstöke, avagy simára borotválta fejbőrét. A lenyugvó nap a férfi feje búbja felett látszott, de nem zavarta a vadász távcsőben pislogó szemét – ennyire közel a horizonthoz már inkább csak meleget adott, és fénye is mélyvörösbe burkolta a tájat, nem vakító fényárba.

A fekete férfi talán negyvenéves lehetett. Lapos orra simán ereszkedett alá, már-már húsos ajkai fölé érve. Fekete szeme fáradtan pásztázta a csónak előtt a vizet, tuskót, egyéb akadályt keresve.

Kétszázhúsz yard.

Venice a férfi mellén hosszú, cakkos szélű forradást látott. Középen, a szegycsont felett volt a vége, bal mellkasán és bordáin kanyargott lefelé, hogy aztán a hóna alatt átfutva a hátán folytatódjon.

Teste is szőrtelen volt. Hirtelen kihúzta a botot a vízből, és beledöfött a csónak fenekébe. Venice nem látta, mi hever ott, de feltételezte, hogy valami halászzsákmány. Átfutott agyán a gondolat: két ragadozó készül összecsapni. A halász és a vadász. A gondolatra mosoly futott át az arcán, szemét elvette a távcsőtől, és végigsiklatta tekintetét a fegyveren. Az tökéletesen rendben volt. Visszahelyezte jobb szemét a távcsőre.

A fekete férfi most ismét egyenletesen hajtotta a ladikot.

Kétszáz yard.

Venice mutatóujja kinyújtva feltámaszkodott a fegyver sátorvasára. A fekete ismét beledöfött a bottal a ladikba. A harmadik döfésnél egy aligátor pofája jelent meg a csónak pereme felett, zsinórral többszörösen összekötözött állkapcsát a deszkapalánkon nyugtatva gonosz szemeivel rámeredt gyötrőjére.

Venice-nek halvány ötlete sem volt, hogy minek fog valaki aligátort. Megvonta a vállát, de csak gondolatban – már nem akart megmozdulni. Az aligátor jóval nagyobb volt annál, amit ő egy órával korábban látott, amikor kipróbálta a távcsövet. Talán két métert is elért a hossza. A férfi egy kicsit még igazgatta a bottal a hüllőt, majd, amikor látta, hogy az minden bizonnyal elhelyezkedett a ladikban, ismét a vízbe merítette a rudat, és újra meglökte a csónakot.

Százhetven yard.

Venice mutatóujja rácsusszant az elsütő billentyűre, és azt egyetlen begyakorolt lassú mozdulattal hátrahúzta, amíg elérte azt a pontot, amit a holtjáték engedett. Érezte, hogy már csak egy millimétert kell húzni, és bekövetkezik a lövés. A férfi nyugodt mozdulattal ismét ledöfte a mederbe a rudat, amíg az megkapaszkodott az iszap alatt a szilárdabb rétegekben, majd lomha, mégis energikus, automatikus mozdulattal eltolta magától a botot. Egész teste, minden egyes apró izma benne volt a mozdulatban. A férfi leegyszerűsödött mozgása a maga nemében gyönyörű volt. Venice látott már ilyet máskor, más távcsövekben.

Az antilop hatalmas ugrása, az oroszlán főúri fordulása, a tigris megvető feltápászkodása – mind ugyanaz volt. Az áldozat végtelenségig kifinomult mozgása. A halál előtti pillanat tökélye.

Százötven yard.

Sok minden történt ugyanabban a pillanatban.

Venice már egy ideje a férfi mellén tartotta a távcső célkeresztjét, és amikor a ladik elérte a megfelelő távolságot, folyamatos mozdulattal maga felé húzta a holtponton álló billentyűt. A lövés előtt egy századmásodperccel az alligátor villámcsapásszerű hirtelenséggel a fekete férfi felé kapott a csónakban. Annak agya tudta, hogy a megkötözött állkapcsok nem tehetnek benne kárt, de teste az ember évezredes ösztönének engedelmeskedett, és hátrahőkölt, a rudat maga elé kapta. Ahol az imént még a melle töltötte be a távcső látómezejét, ott most a kezei voltak. És abban a rúd, amelyet a férfi keze alatt tíz hüvelykkel tört ketté a rajta átszáguldó .30-as lövedék. A férfi, folytatva ösztönös mozgását, melyet most már az állat elleni düh is támogatott, az aligátorba akarta döfni a rudat, nem észlelve, hogy az már mindössze egylábnyi fadarab a kezében, így a mozdulat lendületével teljes hosszában rázuhant az aligátorra.

Venice elkapta a fejét a puskától, és őszinte döbbenettel meredt a csónakra.

Elhibázta!

Életében először elhibázta a százötven yardos lövést!

Nem mindig ölte meg áldozatát, de sosem vétette el.

A fekete férfitől megrettenve az aligátor közben hatalmasakat csapott a farkával, és jobbra-balra ütött a fejével, hogy lelökje a pikkelyes hátán hempergő alakot. A férfi is teljes lendülettel igyekezett lemászni a dühös hüllőről. Nagy nehezen feltérdelt, mire az állat ismét felé csapott a fejével. A férfi mellét érte az ütés, és térdelő helyzetben hanyatt esett, lábai alászorultak a testének. Az alligátor most a másik oldalra csapott, de az egyre inkább billegő csónakban a lendület és a megdőlt jármű együttes hatása a hátára fordította. Jobb lábai a levegőben kaszáltak, karmai a semmit markolászták. A csónakos felállt, és a rudat kereste, amit a vízben látott meg: a csónaktól pár lábnyira lebegett a felszínen, egyik vége bojtszerűen kirojtosodott, ahol a lövedék kettétörte. A férfi kikapta a botot a vízből, miközben agya hátsó zugaiban megszólalt a vészcsengő. Az adrenalin hirtelen hulláma, a hüllő váratlan támadása, az elesés mind olyan tényezők voltak, amelyek kizárták tudatából a lövés dörrenését. Füle felfogta a zajt, de agyának még nem jutott ideje az információ feldolgozására.

Venice-ből két-három másodperc elteltével szállt el a bénultság.

Ahogy a férfi feltápászkodott a csónakban, Venice visszarántotta a zsírpárnák között vállgödrébe a fegyver tusát, és jobb szeméhez illesztette a távcsövet. Szinte azonnal megtalálta a csónakban a célt. Mutatóujja a sátorvasról ismét a billentyűre siklott.

A fekete férfi a bottal az aligátor felé suhintott, de az egy hirtelen mozdulattal, feje következő rántásának mozdulatával hátán átfordulva átbukott a palánkon. A csónak az ellenkező irányba lendült, a halász ismét elvesztette az egyensúlyát, a rúddal a levegőben kaszált.

Venice másodszor is lőtt.

A Garand ezúttal keményen belevágott a vállába. A távcsőben látta, hogy az aligátor átbucskázik a ladik oldalán, mire a csónak megbillen, ahogy megkönnyebbülten megszabadult a hüllő súlyától. A halász a csónakban állt, és egyensúlyát vesztve hadonászott. A mellére leadott lövés újra célt tévesztett. Az acélköpenyes lövedék a férfi bal vállába csapódott, elölről a hát irányába tartva átfúrta az izmokat úgy, hogy egy hüvelyknél sehol sem ment mélyebben a bőr alá, majd citromnyi darab húst kiszakítva távozott a testből. Venice tisztán látta a távcsőben az újabb hibát, az áldozat válla felett egy pillanatra láthatóvá váló húscafatokat és a vért, amelyet a lövedék porlasztott finom felhővé út közben. A lövés rúgása elmozdította a távcsövet a szeme elől.

A fekete férfi megtántorodott, reflexmozdulatokkal küzdött a vízbe esés ellen, mígnem agya felülbírálta az ösztönöket. Tudta, hogy meglőtték. Volt katona, harcolt Európában egy fekete századnál, pontosan tisztában volt vele, hogy mi történt. Villanásnyi idő alatt felmérte, hogy fedezéket kell keresnie. A lövés hangja csak most ért el hozzá. Elengedte magát, és hanyatt a vízbe zuhant. A langyos, simogató víz egy pillanatra megnyitotta magát, majd teste felett összezárult. Szinte azonnal a nyálkás, iszapos tófenékbe ütköztek a lapockái. Lába némi kalimpálás után szilárdan megtámaszkodott. A halász felállt.

A víz alig a melléig ért.

Venice hátán csorgott a verejték, a hajából, füléből, húsos arca redőiből, mindenhonnan folyt. Mire a harmadik lövedék a csőbe csusszant, és belemeredt a fegyvercső felett a távcsőbe, a halász már nem volt sehol. A fegyvert a csónakra irányította, amely most üresen imbolygott a felszínen. A férfi és az aligátor súlyától megszabadulva majdnem egylábnyira kiállt a pereme a vízből.

A ladik!

Csak mögötte lehet! Perifériás látása észlelte elsőként a férfit, ahogy az vízpermetet vetve kiemelkedett a vízből. Nem a csónak mögött volt! A fegyvercső még abban a pillanatban a célpont felé kezdett fordulni.

A halász talán egy másodperce állt, amikor több érzés tört rá. Az első az értetlenség volt. A leginkább felvetődő kérdés a miért volt. Ezt szinte azonnal a háttérbe szorította a következő két érzés: a fájdalom és az életösztön. Vállát az első pillanatban jótékonyan lehűtötte a víz, de csak azért, hogy a következő pillanatban annál vakítóbban csapjon le rá a fájdalom, ahogy a koszos víz átmosta a sebet. Ezzel párhuzamosan jött rá, hogy kiváló célpontot nyújt.

A csónak! Közel s távol az egyetlen fedezék. Jobbra volt tőle, talán tízlábnyira.

Balra vetődött.

Venice lefékezte az ösztönös mozdulatot, és a férfi mellé célzott, annak a csónak felé eső oldalára. A vad mindig a sűrű, a csalitos felé mozdul. Mindig. Itt pedig nincs más fedezék. Éppen bele fog ugrani a lövésbe. Már szinte látta, ahogy a menekülő mozdulatát egy pillanatra megtöri a süvítő lövedék, hogy aztán a test rongycsomóként essen a vízbe. A vad azonban most a másik irányba lendült, és a víz alá bukott. Venice-nek másodpercekbe telt, hogy rájöjjön, a harmadik lövés is az ördögé lett. Az alacsony szögben érkező lövedék vagy száz yarddal messzebb kicsiny gejzírt a magasba küldve merült a felszín alá.

A halász a víz alatt megfordult, és a csónak felé rúgta magát.

Az alig négylábnyi vízben nem lett volna értelme az úszásnak. Négykézlábra ereszkedett a fenéken, és kapálódzva, rúgva haladt a csónak felé. Nem törődött vele, hogy az iszap langy mocsokként fonta körbe ujjait, a hínár végigdörzsölte a vádliját, beleakadt a nadrágjába. Pokolian lüktetett a válla, hányingere támadt. Menet közben beletenyerelt egy hatalmas csigába, a szétroppanó csigaház mélyen belevágott a tenyerébe. Háta nekidörzsölődött valaminek, a bőrén véres csíkok nyíltak. A ladik! Felnyúlt, kitapogatta a csónak oldalát, majd óvatosan felhúzta magát. Mély levegőt vett, és körülnézett. A partot eltakarta a ladik. Nem mert átnézni felette. Egyelőre nem.

Öklendezni kezdett, majd belehányt a vízbe.

Venice nem látta felbukkanni a férfit. Leeresztette a fegyvert, de csak annyira, hogy átlásson a cső felett. Tekintete körbepásztázott a lenyugvó napban egyre sötétebbé váló víztükrön. A napkorong pereme elérte a horizontot. Csak percei maradtak a teljes sötétség előtt. Mennyi ideje lehet? Talán öt perc? A halászt sehol sem látta. Csak egyetlen helyen lehetett. A csónak volt az egyetlen lehetséges menedék. A szeméhez illesztette a távcsövet, és a keresőt a csónakra vitte. Egy hüvelykkel a vízvonal alá célzott. A lövedék koppanva ütötte át a csónakot, a bemenetnél takaros, apró lyukat ütve, a túloldalon viszont tenyérnyi darabot kihasítva a fából. A következő pillanatban az első lyuktól egylábnyival balra célozva újra meghúzta a billentyűt. Szétlőtte a csónakot.

Ismét meghúzta a billentyűt, amikor észrevette az üres tárat.

A fekete férfi epét hányt, alig tudta abbahagyni az öklendezést. Épp mély levegőt vett, amikor a fejétől pár arasznyira tenyérnyi lyuk robbant a csónak oldalába, arcáig szórva a szálkákat.

El akarja süllyeszteni a csónakot!

Megmozdult volna, hogy elússzon, amikor közvetlenül a feje mellett újabb darab szakadt ki a fából, és valami nagy ütést mért a combjára. Megtántorodott, ahogy a lába kiszaladt alóla. Eldőlt, sok vizet nyelt, mire fuldokolva ismét a felszínre küzdötte magát. Ép lábán egyensúlyozva kissé felfeküdt a vízre, és a gyorsan merülő ladik takarásában felemelt a másik lábát. Combja külső oldalán fél hüvelyk mély, legalább arasznyi hosszú seb látszott. Valószínűnek tartotta, hogy a második lövedék gellert kapott a csónakon, és végigszántott a lábán. A seb egyelőre csak érzéketlenül sajgott, de tudta, amint visszaereszti a vízbe, legalább úgy fog lüktetni, mint a válla. Megint öklendezni kezdett, de hirtelen ötlettől vezérelve beleivott a vízbe. Majdnem kihányta, de pár pillanat múlva kissé jobban lett.

A csónak folyamatosan süllyedt, már alig féllábnyira emelkedett a víz fölé. Pereme felett feltűntek a parti fák. A part!

El kell érnie a partot!

Máshol nem tud megbújni.

Venice rohant. Fél percébe telt, hogy kikeveredjen a kidőlt gumbo limbo kusza ágai közül, ahová az elmúlt egy órában oly kényelmesen befészkelte magát. A puskát vállára vetette, hatalmas testét sebesen vonszolta a Ford felé. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy a tartalék lőszereket ott hagyta!? Élete legnagyobb hibája volt. Túlzottan magabiztos volt, istenem, egyetlen jávorszarvassal sem volt ennyi gond, de hát hol van az a mai vadtól!

Odaért a kocsihoz, lihegve lecsapott a doboz töltényre. Nadrágja ülepén és az ingén hatalmas, sötét folt virított az izzadságtól. Miközben a töltényeket nyomogatta a tárba, rémképeken járt az agya.

Mindjárt feltűnik mögötte a férfi, és elintézi! Idegesen hátranézett, de a mozdulattal elsodorta a töltényes dobozt, a rézhüvelyek szertegurultak a földön. Hangosan káromkodott. Még sosem káromkodott az erdőben. Mindig csöndben lopakodott, figyelt, higgadtan célzott és lőtt. Istenem, hová lett az az idő! Szedd már össze magad! A vér dobolt a fülében, saját lihegésétől alig hallott valamit. Megint hátranézett. Innen is látta a csónakot. Alig volt már a felszínen.

A fekete halász elszánta magát. Itt nem maradhat. Összeszorította a száját, mély levegőt vett, és lebukott. Ó, uram! Sokkal jobban fájtak a sebei, mint azt gondolta volna. Felkiáltott, szája telement vízzel, fuldoklott. Megint fel kellett állnia. Fél perc is eltelt, mire összeszedte magát, és a felszín alatt, félig úszva, félig mászva elindult a part felé.

Megfordult a fejében, hogy most kéne abbahagyni az egészet.

Nem sikerült, Chester! Elcseszted, van ilyen.

Senki nem fogja számon kérni tőle, ha most bedobja a puskát a vízbe, beül a kocsiba, indít és elhajt. Egy óra múlva már a zuhany alatt állhat egy hotelben. Sosem derül ki, hogy mi történt. Különben is, talán már meg is halt az a nigger. Igen, biztosan meghalt, elintézte az alligátorja vagy egy másik dög. Vagy azok nem a vérszagra jönnek? Elbizonytalanodott. Ó, baszd meg, menj haza, Chester, senki nem fogja számon kérni!

De tudta, hogy ez nem igaz. Számon fogja kérni valaki. Mégpedig ő maga.

Ha most elmegy, élete végéig bánni fogja. Persze most már azt is, ha nem megy el. Aztán megértette. Vadászösztön. A farkas érzi ezt, amikor a nyúl elsőre elszelel. A farkas sem adja fel. Megy a zsákmány után. Ő is farkas. A teletöltött tárat harmadszorra tudta csak becsúsztatni a fegyverbe, majd hátrahúzta és előretolta a zárat.

– A pokolba az egésszel! Megdöglesz – nyögte csak úgy magának.

Elfordult a kocsitól, és a vízre meredt. A felszín üres volt. A csónak eltűnt.

A halász már harmincyardnyira járt a csónaktól, amikor először feljött a felszínre. Még éppen idejében ahhoz, hogy lássa a ladik utolsó szegletét elmerülni. Tudta, hogy annyira feltűnő a víz felett kirajzolódó feje és válla, hogy annál feltűnőbb már nem is lehetne. A halálfélelem ködén át is érezte, hogy tovább kell mennie. Mély levegőt vett, és lebukott. Most nem akart harminc yardot megtenni, mint az előbb. Az túlságosan kifárasztotta, tüdeje kis híján megrepedt az erőlködéstől, és emiatt túl sokáig kellett a felszínen lennie, hogy normálisan, viszonylag kapkodás nélkül tudjon levegőt venni a következő szakaszra. Újabb tizenöt yardot kúszott, vonaglott a felszín alatt, aztán fel kellett jönnie. Ezúttal csak a fejét dugta ki.

Ott van!

Azonnal a vállához emelte a puskát, és a távcsövet a felbukkanó fekete fejre irányította. Legalább kétszáz yard. De nem ez volt a fő gond. A nap pereme jócskán belelógott már a tóba, és mélyvörös fénye minden egyes apró hullám tetején visszatükröződött. Fekete és vörös foltok ugráltak a szeme előtt. Mintha csak egy parázzsal teli kandallóba meredt volna! Pislogott egyet-kettőt, de mire újra fókuszálni volt képes a szeme, a cél már eltűnt.

Leengedte a fegyver csövét.

Mélyebb, talán másfél méteres vízbe ért, úszni kezdett. Megpróbált hosszú, egyenletes tempókkal haladni, de érezte, amint lassan, ám halálos biztonsággal pánikba esik, és a mozgása kezd szétesni. Még egy pillanat, és már fuldokolt. Fel kellett jönnie. Hatalmasat kortyolt a levegőből, amikor észrevette, hogy megváltozott a környezet. A nap rohamosan bukott lefelé, félhomály volt. Úgy becsülte, mire eléri a partot, talán besötétedik. És akkor megnőnek az esélyei. Különben is, hol a gyilkos? A pánik elmúlt perceiben nem figyelt fel arra a körülményre, hogy jó ideje nem lőttek rá. Mennyi idő telhetett el a csónak óta? Talán három perc. Vagy öt. Nem tudta megbecsülni. Újabb hossznak vágott neki, némileg megnyugodva. Ezúttal nem bukott a víz alá, csak igyekezett minél kevésbé kidugni a fejét. Már csak húsz-harminc yard van hátra.

Venice ismét megpillantotta a fekete halászt, de egyszerűen képtelen volt a távcsövön befogni. Nem látott semmit, ha belenézett a távcsőbe. Amint kinyitotta a szemét, az a milliárdnyi fénypötty láttán megtelt könnyel, és az imént még oly tiszta kép szétfolyt. Bassza meg! Megint leengedte a csövet.

A halász talán kétszázhúsz yardnyira volt tőle. Túl sok ahhoz, hogy távcső nélkül megpróbálja. Sosem lőtt ilyen messze távcső nélkül, és nem ezt tartotta a megfelelő alkalomnak, hogy kipróbálja. A férfi a parthoz közeledett. Igen. Akkor kell lelőnie, amikor kievickél a vízből. Áldozata, szerencsétlenségére, egy sima, homokos partszakasz felé tartott, nem olyanra, ahol a víz fölé boruló ágakon keresztül nem is lenne esélye látni, hol jön ki a vízből. Ha nem lenne ilyen kövér, megpróbálhatna futva elé vágni. Talán ötvenyardnyira is meg tudná közelíteni, mire kimászik. De tudta, hogy erre semmi esélye. Innen meg nem tud lőni, annyira lapos a szög, hogy a lemenő nap tükröződése teljesen lehetetlenné teszi a célzást és a lövést…

Lapos a szög.

Ez az! Venice a kocsi felé fordult.

A férfi kezdett reménykedni. Már csak tíz yard. Add, uram, hogy elérjem! Mozgása megint kezdett szétesni. Eleve csak az ép karjával tudott úszni, és sérült lába sem sokat lendített rajta, hiába próbált tempózni. Féloldalas kutyaúszással próbálkozott, és így sikerült is haladnia, de nagyon-nagyon lassan. Megint rátört a hányinger, és ezúttal nem tudta megállni. Megpróbált beleinni a vízbe, hogy megelőzze, de nem sikerült. A félig lenyelt vízzel együtt mindent kihányt, ami még a gyomrában volt. Végtelenül gyengének érezte magát, amikor újra úszni kezdett a part felé.

Felkapaszkodott a lapos kocsi sima motorháztetejére. A pingpongasztalnyi fémlemez meghajlott súlya alatt, majd amikor lépett egyet, egyik merevítő borda a másik után pattant el, mígnem a tető gödörszerűen behajlott, ráfeküdt az alatta lapuló motorra. Venice elvesztette az egyensúlyát, könyökkel rázuhant a szélvédőre. A karja körül, amely az utasülés előtt érte el az üveget, diónyi helyen kipattant a szélvédő, a lyuk körül milliónyi sugárirányú repedés keletkezett. Felnyögött a fájdalomtól, nehézkesen feltápászkodott. A puskát feldobta a kocsi tetejére, majd maga is utánakúszott. Nagy nyögések árán felállt. Feje legalább másfél méterrel magasabban volt, mint az imént, amikor a földön állt, és görnyedten célzott. A tető is behajlott a súly alatt, de megtartotta. A lemez biztosan eldeformálódott, és nem fog magától visszapattanni a helyére, ha egyszer leszáll innen, de ez volt az a dolog, ami a legkevésbé érdekelte. Felemelte a fegyvert.

A férfi elérte a partot. Hát sikerült!

A hányástól végzetesen elgyengült, a vérveszteségtől szédelgett, az úszás pedig teljesen kimerítette. Négykézláb állt a tenyérnyi vízben, fejét lógatta vállai között. A fájdalomtól könnyek csorogtak a szeméből. Iszonyatos erőfeszítéssel felemelte a fejét, homályosan látta a közeli bokrokat. Csak öt lépés. Még ennyit kell megtennie, és biztonságban van. Vagy talán már most is. Hiszen nem lőtt rá senki – mennyi ideje is? Nem tudta, képtelen volt fókuszálni a gondolatait.

Csak még öt lépés. Utolsó erejével felállt.

Venice minden erejével igyekezett lecsillapítania lihegését. Felemelte a Garandot, sajgó könyökét megtámasztotta az oldalán, és újra belenézett a távcsőbe. Lassan pásztázta a vízfelületet, mígnem megtalálta a halászt. A parton volt! Legalább kétszázhetven yard. Négykézláb állt, majd egyszerre felegyenesedett. Venice látta, hogy alig háromyardnyira van a szélső bokroktól. Csak egy lövés.

Maga is meglepődött, milyen higgadtan húzta meg a billentyűt.

A lövedék több száz méteres másodpercenkénti sebességgel vágódott a halász jobb lapockájába. A csont azonnal négy darabra tört, miközben a lövedék tovább haladt. Megrepesztette a szegycsontot, de nem tudta átütni, ehelyett erejét vesztve a lágy részek felé fordult, átment a májon és a hasüregen, majd a medencecsonton újabb fordulót véve még épp annyi ereje maradt, hogy átmetszette a combverőeret.

Venice azonnal töltött, ahogy látta, hogy a fekete megpördül a becsapódás erejétől, és a második lövés szemből érte a mellét. Akadály nélkül szaladt át rajta. A halász eldőlt. Még nem ért le a feje a földre, amikor már halott volt. Venice némi gondolkodás után a fejére is leadott egy lövést. Biztos, ami biztos.

Lerogyott a kocsi tetejére, ami felnyögött a súly alatt.

Megcsinálta.